Nem is sejtik, milyen gyakran kérnek fel családtagok vagy társak arra, hogy tanítsak vagy coachingoljak valakit. MONDHATNI ÉN VAGYOK AZ AJÁNDÉK. Volt már nagymama, aki úgy vélte, unokája örülne egy expressz stylist szemináriumnak, férj, aki feleségének akart segíteni, hogy divattervezőként jobban rajzoljon, és egy másik férj, aki attól félt, a gyermekük születése után felesége elveszti nőiességét.
A megbízatások van, hogy „hátrafelé” sülnek el, így pl. az ötvenes, határozott mama esetében, aki lányára sokkal színesebb holmikat adott volna, mint amiket amaz szeretett. Ez esetben kiderült, az attraktív, tél típusú anya saját ízlését akarta a papára ütött, kifejezetten sportos, nyár típusú lányán látni. A lánynak volt tehát igaza, amikor kerülte az élénk plakátszíneket! Ugyanakkor, szó se róla, mások gyakran reálisabban látnak minket, mint mi magunk, sőt van, hogy teljesen hibásan gondolunk valamit. A hosszú szőke hajú hölgy, aki tanácsadásra jött, azt hitte, hogy hosszú, tinikora óta meglévő, de azóta megritkult pár szál szőke haja a férjének fenékig érő hosszban tetszik, így nem vágatta le. Aztán kiderült, a férjének a haj úgy, ahogy volt fel sem tűnt. Így az is tetszett neki, mikor a felesége – rémült arckifejezéssel várva az oroszlánüvöltést - rövid fekete hajjal állított haza. Mint kékszemű tél típusú nő egyszersmind több kategóriát ugrott előre attraktivitásban a megfelelő hajszínnel.
Sokszor persze a „hályog” a szemünkön azért nőtt, mert nem akarjuk látni a változásokat. Ebből adódik, ha az ötvenes mama a lányával a magára is tinibutikban vásárol neonpinket, és arra büszke, hogy vékony maradt. Vagy jó példa a másik hölgy, aki hirtelen jó állásba került és erőt vett rajta a sznob logómánia, Gucci-Prada holmikban tobzódva. Mindkettőnek azért volt szüksége coachingra, mert millió darabból álló ruhatáruk nem volt alkalmas a legegyszerűbb kapszulagardrób összeállítására sem. Ha őszinték vagyunk, mindannyiunknak van egy lemeze, ami beragadt és ugrik a tű. Mert valaha a konty jól állt – csak már nem 1960 van. Mert imádtam a szűk farmert – csak azóta puha a combom belsőrésze és a fenekem is nőtt. Mert istenien állnak a plakátszínek – csak azóta a bőröm sápadt és a szájam vértelen, azaz decensebb színeket kell keresnem.
Én szekrénypszichológiának hívom, amikor a szekrénybe belekukkantva meghatározzuk nem csak a csapásirányt a jó színek és fazonok felé, nem pusztán „kivágjuk” onnan ami nem megfelelő, hanem a végére járunk annak is, miként és miért nyúlt félre évek óta az illető hölgy. Kedvenc példám, amikor a managernő megszülte első kisfiát, és férje kért meg – karácsonyi ajándéknak álcázva -, hogy nézzem át a ruhatárát, de elsősorban fejtsem meg, a korábban igényes ifjú hölgy miért elégszik meg leggingekkel és kinyúlt, izzadt pólókkal.
Amikor valaki „lejjebb adja”, az lehet segélykiáltás, egy éppen szült, túlterhelt és a káoszba süllyedő anyáé, de lehet „elengedés” is, azaz a korábbi élére-vasaltság elleni lázadásként egy új szerepbe való beleállás. Az biztos, a lázadásos-truccos váltások nem tesznek jót sem a kapcsolatnak, sem az önképnek. Megértve a lelki folyamatokat, úgy kell felépítenünk az új kapszulagardróbot, hogy nem csak színben és fazonban, hanem variabilitás, kezelhetőség szempontjából is megfeleljen az anyaszerepnek. Főleg egy korábbi céges „pörgésből” kiszakadt, önmagát – főleg testét – negatívan látó anyánál lényeges, hogy jó kedvvel, új célokat megfogalmazva, lépésenként haladva újraépítsük őt is, nem csak az új ruhatárat: ettől mondhatjuk, hogy coaching+styling= fashion ontológiai coaching. (Illusztrációk: free pic)